Oldalak

2014. március 5.

Kiss László lelkész emlékére

„... mint a fa ága, az igazak kivirágoznak.”
Péld 11, 28/b.

Február 28-a a tordai unitárius gyülekezet életében gyásznap. Ezen a napon – nyolc évvel ezelőtt – távozott, tragikus hirtelenséggel, élete delén, mindössze 34 évesen, Kiss László tordai unitárius lelkész.
Február 28-a nemcsak a család: a szülők, a testvér, a hitves és a gyermekek életébe, emlékezetébe íródott be koromfekete betűkkel, hanem a lelkésztársak, jóbarátok, ismerősök valamint a  tordai gyülekezet életébe is.

Kiss László lelkész már nyolc éve halott, de emlékeinkben él, mert minden évben tiszteletünk, szeretetünk, nagyrabecsülésünk virágait elhelyezzük kopjafája előtt, mert hisszük azt, amit a Szentírás így fogalmazott meg: „mint a fa ága, az igazak kivirágoznak”. Minden tavaszkezdéskor Kiss László emléke kivirágzik szívünkben, életünkben és emlékeinkben.
Kiss László lelkész fiatalon távozott az élők sorából, mégsem halt meg   “egészen”. Rá is érvényes a latin szállóige igazsága: „Non omnis moriar!”  Azaz: nem fogok egészen meghalni, mert műveim fenntartják nevemet.
Valóban igaz ez az ő életére nézve! Kiss László élete örökre és szétválaszthatatlanul összefonódott Tordával, a magyarságunkért, jövőnkért folytatott küzdelmünkkel. Neve a magyarságunkért, a megmaradásunkért folytatott küzdelmünk szimboluma lett!
Fiatalon halt meg, de „miként a színpadon, úgy az életben sem az a fontos, hogy milyen soká, hanem hogy miként szerepeltél!” Kiss László az élet színpadán dicséretesen szerepelt, jelesre vizsgázott. A legdrágábbat adta, áldozta gyermekeink jövőjéért: életét.
S érdemes  felidézni ilyenkor azt is, hogy: „Az életet nem években, hanem megvalósításokban mérjük.” Az életnek az értékét nem a hossza, hanem a célja és  a tartalma adja.  A hosszú élet önmagában még nem érték! Az élet értékét az adja, hogy mennyit használtunk másoknak, embertársainknak, közösségünknek. Minél inkább magadnak éltél, annál kevesebbet használtál másoknak,  közösségednek.
Habár fiatalon, mindössze 34 évesen  halt meg Kiss László, életére és munkájára nem érvényes a költő megállapítása: „Az én mezőmön nem értek kalászok. Az én aratásom egy marék virág.”( Kiss József).
Kiss László „magvetése”, életáldozata nem volt hiábavaló! Nemcsak „egy marék virágot” és  éretlen „kalászokat” termett az ő élete, hanem megtermette a magyar iskolát Tordán.  Életáldozata, mint földbeesett gabonaszem, sokszoros termést hozott.
Egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy rohamosan fogyunk, ijesztő méreteket ölt az erdélyi magyarság fogyása. Minden népszámlálás „ébresztőt fúj” számunkra, és  sokan még ilyenkor sem hajlandóak változtatni kicsinyes, szűklátókörű, kényelemhez szokott nyárspolgári életvitelükön. Pedig a  szórványban a legnagyobb mértékű a fogyás, és nem az elvándorlás, hanem a beolvadás, az asszimiláció az oka.
Ma már tudjuk, hogy az  anyanyelven folyó oktatás, a magyar iskolára és  a nemzeti  értékekre épűlő öntudatos  nevelés  szavatolhatja  megmaradásunkat és jövőnket. Ma már tudjuk, hogy a magyar iskola a leghatásosabb ellenszere a létünket fenyegető  assszimilációnak.
Politikusaink revelációként kezdik felismerni, hogy először a szórványban, a végeken kell megerősíteni a magyarságot, mert mi a „hullámtörő szikla” szerepét töltjük be. Minél gyengébb a hullámtörő szikla, annál nagyobb partot szakít le a tenger. Minél gyengébb a magyar öntudat a végeken, annál nagyobb a veszteség, a beolvadás, a pusztulás.
Ezért legyen számunkra örök figyelmeztetés, lármafa, intő jel e kopjafa és Kiss László életáldozata. Isten őrizze meg emlékét általunk, gyermekeink által, s erősítsen példája által magyarságunk megőrzésében. Ámen.

2014. február 28.
                                                                                                      Józsa István Lajos